Az évek során, és különösen fénykorukban a brit autógyártók még ugyanennyi ikonikus és rendkívül kívánatos autót adtak nekünk. Mégis, néhányan népszerűbbek voltak, mint mások, a Triumph Spitfire egyértelműen ezek közé tartozik. Ezt a legendás roadstert mindig is azok választották, akik számára a vezetési élmény mindennél fontosabb volt. Három évtizedes gyártása során négy különböző generációban készült, és mindegyiknek megvolt a maga varázsa. Emiatt szinte lehetetlen bármelyiket is kiemelni, mint a legjelentősebbet. Ebben a cikkben tehát a Triumph Spitfire összes generációjával foglalkozunk, és megnézzük, hogyan hatottak az autóipar világára. Továbbá kitaláljuk, hogy melyik roadster a legkívánatosabb az autórajongók és gyűjtők körében.
Hogyan kapta a Triumph Spitfire a nevét?
Mielőtt belemerülnénk a műszaki specifikációkba és egyéb részletekbe, először is vizsgáljuk meg a Spitfire név eredetét. Valójában ez az ikonikus autó egy másik legendának köszönheti a nevét, amely 1940-ben segített átformálni a világot. Ez volt az az év, amikor a németek, akik éppen meghódították egész Európát, az Egyesült Királyság felé fordították figyelmüket. Az volt a tervük, hogy a szabadság eme utolsó maradványát intenzív bombázással, városaik és falvaik bombázásával kiléptetik a háborúból. És eleinte úgy tűnt, hogy a Luftwaffe sikerrel jár, hiszen a levegőben teljes fölényben voltak. Legalábbis addig, amíg a RIF ki nem találta a stratégiáját, és el nem kezdte elhárítani a betolakodókat.
E légi harcok során különösen egy repülőgép bizonyult rendkívül sikeresnek és kiemelkedőnek a többi közül – a Supermarine Spitfire. Ez az újonnan tervezett vadászgép könnyedén tudott manőverezni a Messerschmittek és más német riválisok felett, ami következésképpen segített a briteknek a háborút a maguk javára fordítani. A Spitfire-ek, bármennyire is alkalmasak voltak, bizonyára nem egyedül nyerték meg a brit csatát, hiszen más repülőgépek is kivették a részüket ebből a hatalmas sikerből. De a nemzet szemében a csodálatos Spitfire volt az, amely megváltoztatta a játékot, és végül megmentette az Egyesült Királyságot. Emiatt szinte nemzeti hős hírnevet szerzett, akinek sikereit azóta is bálványozzák. Természetes volt, hogy minden, ami ezután a Spitfire nevet viselte, hatalmas súlyt nyomott a vállára. A 60-as évek elején a Triumph elhatározta, hogy megvan az autó, amely megfelel a kihívásnak. Íme a legendás Triumph Spitfire története.
A Spitfires majdnem szerencsétlenül járt prototípusa
A Spitfire-rel, az autóval kapcsolatos másik érdekesség, hogy majdnem nem került gyártásba. A prototípuson való munka valójában az 50-es évek végén kezdődött, amikor a Triumph még önálló autógyártó volt. Ez az új roadster a sikeres Herald szedánon alapult volna, amelynek alvázát és mechanikáját használta volna. A legjelentősebb különbség a kettő között a karosszéria, a készülő roadstert Giovanni Michelotti olasz formatervező tervezte. A gyártást azonban el kellett halasztani a Triumph pénzügyi nehézségei miatt a 60-as évek elején. Ez azt eredményezte, hogy a sokkal nagyobb Leyland megvásárolta. Az új tulajdonosok, akik felfedezték a majdnem elhagyott prototípust, el voltak ragadtatva a kinézetétől, és siettek a gyártásba.
Az első generációs Triumph Spitfire
Amikor 1962-ben bemutatták a sorozatgyártásban, a Spitfire szinte teljesen megegyezett a több évvel idősebb prototípusával. Az egyetlen feltűnő különbség az újratervezett hátsó lökhárító, amely most már két szegmensre oszlik, és egy másik hűtőrács volt. Ettől eltekintve ez az autó pontosan az volt, aminek eredetileg szánták – egy kis, nyitott tetejű, kétüléses, szemet gyönyörködtető megjelenésű autó. A versenytársakhoz hasonlóan a Triumph karosszéria vonalvezetését is a hosszú motorháztető és a rövid, ferde csomagtérfedél uralta. De a legtöbbjükkel ellentétben könnyen összehajtható ponyvás tetőt vagy keménytetőt kínált opcióként. Kicsit szokatlan, tekintve, hogy a Spitfire egy megfizethető árú roadster volt, bár ezt a vásárlók több mint örömmel fogadták.
Prototípusként az első generációs Spitfire roadster mechanikai alapjait a tömeggyártású Heralddal osztotta meg. Ez többek között azt jelentette, hogy fejlett első felfüggesztéssel és érzékeny fogasléces kormányrendszerrel rendelkezett. De védjegye hátul volt, ahol a hagyományos lengőtengelyes elrendezés helyett hátsó lengőtengelyeket alkalmaztak. Ez a beállítás hírhedté vált a Chevrolet Corvairben való alkalmazásáról, amely kegyetlenül túlkormányzott, sőt, akár fel is borulhatott. Ez a tendencia azonban egy olyan kis és könnyű autóban, mint a Spitfire, nem volt ennyire szembetűnő. A valóságban egy gyakorlott sofőr képes kontrollálni a túlkormányzottságot, amikor az bekövetkezik, és az autót a pályán tartani, ami még izgalmasabbá teszi a vezetési élményt. A motor egy kis, 1,2 literes, tolórudas, négyhengeres egység volt, amely 63 lóerőt teljesített. Ez talán nem tűnik soknak, de a Spitfire rendkívül könnyű volt, mindössze 1500 fontot nyomott. Ezzel és egy jól kiegyensúlyozott sebességváltóval ez a roadster versenyképes teljesítményt nyújtott.
A Triumph Spitfire második generációja
Mivel az első Triumph nagy sikert aratott a vásárlók körében, és nagy számban kelt el, a Triumph úgy döntött, hogy nem változtat rajta sokat, amikor az utódon dolgozott. Ennek eredményeképpen az 1965-ben bemutatott új autó hasonló volt ahhoz, amelyet leváltott, csak néhány kozmetikai frissítéssel. Ez többek között más stílusú hűtőrácsot és fényűzőbb kárpitozást jelentett. A bőr alatt sem történtek drámai változások, minden mechanika a távozó modellből maradt meg. A motor mégis új karburátort és vezérműtengelyt kapott, ami 67 lóerőre emelte a teljesítményét.
Harmadik generációs Triumph Spitfire
1967-ben, mindössze két évvel a második generációs modell után jelent meg az utódja. Ezúttal azonban az új autó érezhetően áttervezésre került, és számos frissített funkciót kapott. Míg az általános forma ugyanaz maradt, az új autó agresszívebb karosszériavonalakat mutatott. Ez többek között sokkal nagyobb kerékjárati íveket és egy átdolgozott elejét is magában foglalta. A belső tér fényűzőbb lett, fával borított műszerfal és új kormánykerék jellemezte.
A korábbi modellekhez hasonlóan a harmadik generációs Spitfire is a Herald szedánnal osztotta meg a legtöbb mechanikáját. Ennek eredményeként egy frissített 1,3 literes motort használtak, amely 75 lóerőt teljesített. A 13 másodperc alatti 0-100-as idővel és a majdnem 100 mérföld/órás végsebességgel az új Spitfire több mint versenyképes volt a riválisokkal szemben. 1969-ben az amerikai piacra szánt modelleket mégis kissé átalakították, hogy megfeleljenek a közelgő károsanyag-kibocsátási előírásoknak.
A Triumph Spitfire negyedik ismétlése
Az 1970-ben piacra került negyedik generációs Spitfire elöl szinte teljesen megegyezett elődjével, mivel a tervezők a hátsó részre koncentráltak. Itt egy szögletesebb karosszériaformát alkalmaztak, amelyet az új és rendkívül sikeres Stag ihletett. A belső térben a műszeregységet a hagyományos középre helyezett helyéről a vezető elé helyezték át. Emellett egy áttervezett, stabilabb keménytető is elérhető volt.
A legtöbb mechanika meglehetősen hasonló volt a távozó modellhez. A különböző biztonsági elemek beépítésével az új Spitfire kissé nehezebb lett, ami hatással volt a teljesítményre. A legjelentősebb változtatás azonban a hátsó felfüggesztésen történt, amely az autó kissé kiszámíthatatlan kezelhetőségét orvosolja. A Triumph mérnökei a hírhedt lengőtengely átdolgozásával és negatív dőlésszögűvé tételével az új Spitfire-t könnyebben irányíthatóvá tették.
A Triumph Spitfire utolsó példánya
Az új és a későbbiekben utolsó Triumph Spitfire-t 1973 végén mutatták be. A régi autók jó fogadtatásától vezérelve a tervezők úgy döntöttek, hogy nem alakítják át jelentősen a külső és a belső teret. Az új biztonsági előírásoknak való megfelelés érdekében csupán a lökhárítókon és a fényszórókon végeztek változtatásokat. A belső térben olyan kényelmi megoldások váltak elérhetővé, mint a fejpárnával ellátott, továbbfejlesztett ülések és az elektromos ablakmosó.
A legjelentősebb frissítés a motorháztető alatt történt, az új autó már 1,5 literes motorral rendelkezik. A modell, hangsúlyozva a frissítést, a Spitfire 1500 névtáblát kapta. A térfogatnövekedés ellenére azonban a teljesítmény szerény 53 lóerőre csökkent. Ennek oka az alacsonyabb sűrítési arány volt, amely az USA-ban népszerű alacsonyabb oktánszámú üzemanyag használatához volt szükséges. Az új motor mégis nagy nyomatékkal rendelkezett, ami sokkal nyugodtabbá tette a vezetési élményt. A Spitfire 1500 végül 1980-ig maradt gyártásban.
Melyik a legkívánatosabb Triumph Spitfire
Általánosságban elmondható, hogy az összes Spitfire modell népszerű az autórajongók körében. Széles körben elfogadott azonban, hogy a harmadik generációs autók a legjobbak közülük, mivel ezek kínálják a legversenyképesebb teljesítményt és kezelhetőséget. A legújabb változat, a Triumph Spitfire 1500 is közkedvelt nyomatékos motorja és kellemes vezetési élménye miatt. Ezek az autók nem túl drágák, a legolcsóbbak ára kevesebb mint 10 000 dollár. A skála másik végén az érintetlen modellek ára jóval 30 000 dollár fölött van.
Következtetés
A Triumph Spitfire egy 1962 és 1980 között gyártott kis brit nyitott tetős roadster volt. Ezekben az években több mint 300 000 autó hagyta el a futószalagot. Sok közülük az Egyesült Államokban került értékesítésre, ami megnyitotta az utat a Triumph többi modellje számára ezen a jövedelmező piacon. A legtöbb tulajdonos a Spitfire-öket a robusztus megbízhatóságuk és az izgalmas vezetési élményük miatt dicsérte, ami koruk egyik legkívánatosabb roadsterévé tette őket.
